29.rész

*Emiko szemszöge*

- Reimu gyere már! - nyaggatta Sin már sírva.

- Nem érted, hogy nem tudok segíteni?

- De Reimuuuuuu - szólt Karina szipogva.

- Emikonak sem sikerült tegnap Remiliát meggyőznie, még Honunak sem, szerintetek nekünk menne?

- Ez van - vontam vállat. - Légy szíves, hagyjatok magunkra, inkább vígasztaljátok Honut.

Hát, igen. Tegnap nem álmodtunk, tényleg kimondták Horu halálos ítéletét. Egyből levitette a pincébe és még le se lehetett hozzá menni. Honu zavarta elsőnek Remiliát, hogy vonja vissza. Olyan ordítást lehetett hallani onnan, mint amilyet még soha. Remilia veszettül ideges volt, még én sem láttam/hallottam ilyen idegesnek. Este én is bementem hozzá, már nyugodtan beszélt velem és közölte, hogy előbb békül ki Yumival, mint kegyelmezne meg Horunak. De nem. Tudom, hogy meg lehet akadályozni Horu halálát, de ehhez csend kell nekünk. Reimunak, Sofynak és nekem.

- Istenem, meddig kell ezt csinálnunk? - kérdezte Sofy.

- A mi hibánk, hogy Horu ilyen helyzetbe került, nekünk kell megoldani - mondta Reimu.

- Megcsinálta magának a gondot, jogosan kap ítéletet.

- Az a kérdés, hogy mi ezekért milyen ítéletet fogunk kapni - mondtam.

- De szegény Flandre. Remélte, hogy a nővére öli meg, erre pont Horu - mondta Reimu, mire megráztam a fejem. - Minek rázod a fejed?

- Nem hiszem el, hogy bevettétek.

- Mit?

- Flandre él. Ezt nem mondhattam el. Horu tényleg megakadályozott valamit, de a halál túl nagy bűntetés neki.

- Flandre él?!

- Csak ez esett le?

- Nem hiszem el, hogy nem mondtad! - háborodott fel Sofy.

- Ez van. Visszatérve. Én magam fogom Remiliát megölni, ha megöli Horut.

- Képtelen lennél rá - mondta Reimu.

- Veheti majd a szüleim bosszújának. Ha rájövünk, hogy milyen faj, akkor nem öli meg.

- Honnan veszed?

- Figyelem elterelés. Dolgozzatok, megyek megpróbálom lebeszélni.

Kimentem. Láttam, amint Honut a többiek vigasztalják. Ökölbe szorult a kezem. Nem. Nem fogom hagyni, hogy ez történjen! Bekopogtam Remiliához, és egy "szabad" jelzés után bementem. Csak épp, hogy rámnézett már közölte is a választ.

- Nem - mondta.

- De Remilia! A halál túl nagy bűntetés!

- Nem érdekel.

- Flandre él, akkor meg minek vagy ilyen dühös rá?

- Hmmm hadd gondolkodjam. Megfenyegetett, leszakadt a karom, világosan megmondtam, hogy tilos a közelünkbe jönni, ergo megszegte a parancsomat.

- Ha megölöd, utána én foglak megölni téged.

- Miért is és milyen jogon? - állt fel vörös szemekkel.

- Vedd a szüleim bosszújának - mondtam dühösen.

- Képtelen lennél megölni.

- A többiekkel simán menne.

- Ne játtsz a tűzzel, Emiko!

- Te meg ne légy igazságtalan - ráztam a fejem, majd kimentem. Elsőnek Honuékhoz mentem le.

- Hey Honu, semmi gáz nincs - mondta Sin.

- Hogy ne lenne? Honu. Honu. Honu! - rángattam fel a kanapéról. - Mit csinálsz?! Térj már észhez! 

- Mi van? - kérdezte hitetlenül.

- Ha nekem lenne tesóm és róla volna szó, mindent elkövetnék, hogy megmentsem! Te meg csak itt ülsz és sírsz! Menj, beszélj Remiliával és mentsd meg a húgodat! 

- Okey.... de hogyan és mikor?

- Valahogy és most - löktem meg.

- Te itt sem voltál, mikor Remilia mondta, hogy Honu az idősebb - mondta Jinx.

- És? Nekem előbb elmondta. Azt is tudom, hogy hívják a húgukat.

- De Remilia azt mondta ő se tudja.

- Remilia jobban tud hazudni, mint hiszitek. Simán, szemrebbenés nélkül,sorozatosan. Csak valaki észreveszi, valaki nem. Flandre és én észreveszem. Ti nem. Ez van - vontam vállat.

Hát igen. Mesélte, hogy Flandre nem csak az övé, hanem az összes hazugságot érzékelte. Neki vagy előtte nem lehetett hazudni, mert simán benyögte, hogy hazudsz. Én meg 13 év alatt rájöttem, hogy Remilia mikor hazudik. Ez van. Másik hazugsága az, hogy nem lehet lemenni Horuhoz. A szokásos pincénél nem is. A titkos járatnál? Egyszerűen. A pincéhez vezető 15. lépcsőnél jobbra fordulni és ráverni a falra éééés kinyílt az ajtó. Bementem és ameddig meg nem láttam Horut, csak sétáltam.

- Miért csináltad? - kérdeztem.

- Mert sajt.

- Horu! A nővéred ott sír fent és valószínüleg Remilia most ordítja le a fejét. Miért tetted?

- Ha azt mondom, hogy "mert nem akartam egy ilyen csatát" elhinnéd?

- El.

- Na látod bármit mondanék nem hin........ Várj mit mondtál?

- Elhinném - mondtam megint.

- De miért?

- Mert. Ez van. A bűntetést tényleg megérdemled, de a halál túl nagy.

- Vigyél ki innen! - szaladt a rácsokhoz. - Bármit megteszek, de vigyél ki innen!

- Most nem tehetem.

- Ma végeznek ki!

- Ki fogunk hozni Reimuval és Sofyval. Mi okoztuk a bajt, nekünk kell megoldani. Csak légy nyugodt. Nah mentem. Hello.

- Várj! Hogy tudtál ide bejönni. El van rejtve...

- A ház összes helyét ismerem, 8 évig naponta itt voltam, 5 éve meg már itt is lakok - indultam el újra.

- Várj!

- Hmm? - kérdeztem hátrafordulva.

- Kösz.

- Nem kell megköszönni - ráztam a fejem. - Csak éld túl. Nah csá.

- Hello.

*Flandre szemszöge*

Ismét egy teljesen uncsi álom. 

- Csá Flan! - állt elém egy másik Flandre.

- Te meg ki vagy? Csak nem megint az állítólagos sötét énem?

- Talált. Mizu?

- Unalom. Nem tudnál egyébként máshol találkozni velem?

- Majd pár év múlva látni is fogsz. Ha addig nem törsz össze.

- Miért törnék össze?

- Remilia vallomásától - mondta, mire hátrébb ugrottam.

- Honnan ismered őt?

- Mondtam, hogy nem árthatsz nekem. És elismétlem. Kiskorod óta a fejedben vagyok, miért ne ismerném a nővéredet? Alapvetően nem kell aggódnod - szorított le.

- Pedig eléggé úgy tűnik.

- Még megakadályozhatod azt, hogy a pokolba kerülj. Ellenben Remilia semmit nem tehet ellene. Még mindig élhetsz normális életet, ha letaszítod a trónjáról - vigyorgott szadistán.

- Olyan vagy, mint ő...

- Ki?

- Kurumi.

- Nah ő a másik. Nem olyan szent, mint hiszed. Ölt már embert. 

- Sose tenne olyat - ráztam a fejem.

- Az apját nem ismerted. Vajon miért pont pisztolyt és puskát kapott? - kérdezte. PUSKÁT?! Én csak pisztolyt láttam! - Az öccse... Őt a drágaságos nővéred ölte meg, a születésed napján.

Teljesen lefagytam. Mikről maradtam le? De Remilia úgy viselkedett Kurumival, mintha a tesója lenne.

- Meglepő, mi? Nem gondoltad volna egyikről se, hogy gyilkosok. Remiliáról tudtad, hogy öl, de nem rokonokat, Kurumiról meg nem hitted, hogy gyilkol. Egy családot írtott már ki. Ismerős az a név, hogy Kyoko? - kérdezte, mire megráztam a fejem. - Neki ölte meg a családját. Ő szerencsére életben maradt. Persze, ezekről nem kell tudnod még. Amint felkelsz törlődnek az emlékeid innen.

- Várj! Kurumi miért ölte meg az apját?

- Megátkozták. Meg akarta az anyját védeni és ezért lelőtte. Pszichológushoz kellet járnia. Ezt mindenkitől eltitkolták, azt mondták, hogy az apja elhagyta őket. Akkor ment utóljára a pszichológushoz, mikor Remilia megölte az öccsét. Persze, tőled és a Pray családtól eltitkolták, hogy volt egy öccse, akit Remilia a születésed napján megölt.

- Vörös...

- Igen vörös holdkor. A családfába sem lett beleírva. Ahogy a valódi fajotok sem.

- MI?!

- Jó reggelt, Flan - mosolygott, majd minden elsötétült...*

- Flan, kelj már fel! - keltegetett Mao.

- Mi van?

- Jól vagy? Itt forgolódsz meg csapkodsz mindenmerre.

- Jól vagyok.

- Mit álmodtál? - kérdezte, mire nyitottam a szám, de elgondolkoztam. Álmodtam egyáltalán valamit?

- Nem emlékszem rá.

- Hogyhogy nem emlékszel rá?

- Nem tudom... Ez nekem is fura.

- Akkor mit csinálsz ma?

- Beszélek a nővéremmel. Sürgősen ki kell vele békülnöm.

- És ha nemet mond?

- Akkor így jártam! - tártam szét a karjaimat. - Ettől többet nem tehetek!

- Először is egyél.

- Nem. Nem vagyok se éhes, se szomjas!

- Egyébként nem láttál a múltkor egy lányt?

- Milyen lányt?

- Fekete hajút. Akkora, mint én - mondta. Kurumira gondol.

- Nem, nem láttam. Miért?

- Fura volt... A stílusa kicsit hasonlított a tiedhez.

- Beszéltél vele?

- Nem sokat, csak egy kicsit. Ismerős valahonnan...

- Nem tudom, ki volt. Nem találkoztam vele.

- Akkor mindegy. Amúgy muszáj Remiliával békét kötnünk?

- Mi van?

- Nem akarok Emikoval kibékülni.

- Mao, ha én kibékülök vele, az nem azt jelenti, hogy nektek is ki kell. Amúgy is, nem akarsz a mostohatesóddal kibékülni?

- Démon és démonűző között barátság nem lehet! Az olyan, mintha vámpír és vámpírvadász között lenne!

- Mégis egy magadfajta vadász fajjal vagyok jóban!

- Az más. Én nem vagyok vámpírvadász. Meg te jóval erősebb vagy nálam!

- Attól függetlenül, mikor elsőnek találkoztunk, megtámadtál. Miért is?

- Mindegy, régi sztori.

Még beszélgettünk kicsit, majd egy kés repült felém. Az ajtóhoz kaptam a fejem.

- Ahoy - köszönt Rin.

- Mi van, Rin?

- Figyelmeztetni szeretnélek.

- Miről? - kérdezte Maomy.

- Hozzád szóltam, kamu démonűző? Arról, hogy most azonnal hagyd el a bolygót.

- Ugyan már miért?

- Sírni fogsz, ha nem mész el. 

- Honnan veszed?

- Tök mindegy. Az a lényeg, hogy Remilia úgy meg fog siratni, mint még soha.

- Miért tenné azt? - kérdezte Mao.

- Mert a démonka, a boszika és a másik vámpírka közel jár a megfejtéshez.

- Milyen megfejtéshez?

*Maomy szemszöge*

- Faj - mondta ki Rin a szót, mire megállt bennem az ütő. Nem tudhatják.

- Honnan jönnének rá?

- Családfa. Nah mi van Mao? Csak nem rájöttek arra, amire te már 5 éve? Csak nem ráébredtél arra, hogy ezt már akkor közölni kellett volna? Csak nem rájöttél arra, hogy nemsokára megtudják, hogy Flan és Remi micsoda? Sőt! Lehet arra is, hogy Flandre kicsoda - tolt neki lassan a falnak.

- Nem lehet. Elégették az eredeti anyagot.

- 12-13. évi incidens. Vámpírok és a másik faj.

Lehetetlen... Utána kerestem, de nem találtam sehol... Csak nem...

- Nálad van?

- Nem. Ilyen fontos dolgot nem tartok magamnál - mosolygott gúnyosan. - Ahogy látom most jöttél rá arra, hogy baromi nagy hibát követtél el.

- Meg kell akadályoznom... - mondtam és kibújtam a szorítása alól.

- Nesze - dobott nekem egy órát. -  Egy alkalomra megállíthatod vele az időt. Ajánlom akkor használd, ha esetleg nem sikerülne és vissza akarnál érni hamar.

- Miért? Úgy tudtam, teszel rá, hogy mi történik...

- Ha nem érdekelne, nem figyelmeztettem volna Flant arról, hogy meneküljön.

- Nem vagyok Flan neked - szólalt meg Flandre, mire Rin a padlót nézve felnevetett. Felnézett egy gonosz mosollyal, villogó szemekkel. Miért éreztem hirtelen Flandréból ennyi gonoszságot, dühöt és félelmet egyszerre?

- Rám nem érvényesek a szabályaitok. Hasonlítok rá kicsit, mi? Az unokanővéredre.

- Honnan...

- Hogy honnan tudom? Mindent tudok. Talán túl sokat is. Mi lesz két év múlva, mit tervezel, mi van a rokonoddal, mit tervez a "sötét éned". Tudom, hogy itt vagy benne, Nancy.

Rin egy ideig nézte Flandrét, majd elmosolyodott.

- Mondtam. Vagy négy éven belül, én fogom irányítani ezt a bolygót, szóval úgy viselkedjetek. Viszlát - mondta, majd eltűnt.

Flandre pedig ott állt, teljesen meghökkenve.

- Élsz még? - legyeztem előtte a kezemmel. Erőtlenül bólintott egyet. - Akkor mentem. Szia!

*Flandre szemszöge

Mi a pokol folyik itt?!

- Chh. Honnan jött rá, hogy létezek? - szólalt meg mögöttem a SAJÁT hangom. De én itt vagyok. Akkor ez meg ki?

- Ki vagy te? - fordultam meg, mire szembetaláltam magam saját magammal.

- A sötét éned.

- Mi van, már itt is zaklatsz?

- Ott vagyok, ahol szeretnék - vont vállal, egy gúnyos mosollyal.

- Hogyhogy úgy nézel ki, mint én?

- Idióta! Hány darab van belőled?

- Óó, az egyik klónomba bújtál bele. Mi van, nem mered magad megmutatni?

- Nincs jelelnleg elég erőm hozzá.

- De ha a klónomban vagy... Akkor el tudlak pusztítani - ugrottam neki, mire kicsavarta a kezem és a földre kényszerített.

- Tényleg azt támadod meg, aki életben tart 508 éve? 

- Mi?!

- Nem vagy süket. Nem tudsz megölni, mert te magad is öngyilkos lennél.

- És te?

- Átvehetem a lelki helyedet, csak erőm hozzá. Még.

- Ha eddig nem volt, továbbra sem lesz.

- 15000 erős vámpírral beszélsz, ugye tudod?

- Ki a franc vagy te?

- Egy egyszerű lélek - engedett el.

- Aki a Nancy névre hallgat? - kérdeztem, mire a falnak nyomott.

- Gyűlölöm ezt a nevet. Nem vagyok Nancy. Apám adta ezt a nevet. Nem én magamnak vagy a vámpírtanács.

- Általában a szülők szokták adni - ráncoltam össze a szemöldökömet.

- Te tényleg azt hiszed, hogy a vámpíroknál, a démonoknál, a mágusoknák, a vérfarkasoknál és az elfeknél a szülők adják a nevet? Az adott fajnak a tanácsa adja legtöbbször. Valamikor a gyerek választ magának, mikor már tud beszélni. Nálad és nálam volt kivétel, meg még pár démonnál. A másik három fajnál ez szigorú. Remiliának a tanácsból adta valaki, neked pedig a saját nővéred.

- Ki adta neki?

- Én. Bevették, hogy tanácstag vagyok. Úgy gondolom, ha az a nyamvadt vámpír és démon szokás van, akkor legalább hadd válasszak nevet neki.

- Be van...

- Talált. Amúgy meg... el kell intézni Rint.

- Minek?

- Túl sokat tud. Ő óta nem sikerült rájönni valakinek, hogy én vagyok. 

- Kinek az az ő?

- Tokisaki Kurumi - nevetett fel.

- És őt miért nem akarod megölni?

- Lehetetlen. Meg amúgy sem az én reszortom. Majd Kyoko elintézi - legyintett.

- Okey, és hogy fogod Rint megölni?

- Én sehogy. TE fogod megölni Rint!

*Rin szemszöge*

De jó, hogy az a rohadt teleport nem működött! Mindegy, most már legalább jó helyen vagyok. Az univerzum másik vége, Azora naprendszer, Craght bolygó. Bementem San Roast városába és ott egy fogadóba.

- Látta ezt a lányt? - tettem le a recepciós elé egy képet. Ahogy meglátta, nyelt egyet.

- Biztos akar vele találkozni?

- Teljesen.

Gyorsan letette a dolgait az asztalra, majd elindult velem egy lépcsőn felfelé. Ahogy hátranéztem, mindenki minket nézett.

- Miért figyelnek?

- Tokisaki Kurumihoz mész fel. Csodálkozol rajta? Sokan azt mondják, hogy aki felmegy hozzá, soha nem jön le onnan, de pár napra látják, ahogy öngyilkos lesz.

- Ő nem szokta pár emberért bepiszkítani a kezét. Már vagy 6 éve nem csinálja.

- Hogy?! - fordult felém hitetlenkedve.

- 6 éve nem ölt. Bár akkor sem direkt csinálta. Csak véletlen.

- Itt az ajtó. Sok szerencsét, szüksége lesz rá!

- Dehogy lesz! - mentem be.

Lassan körbenéztem. Egy egyszerű lakhely. Barna falak, fekete szőnyeg a padlón. Ahogy láttam, balra a konyha van, jobbra pedig a mosdó. Besétáltam a nappaliba, majd leültem.

- Te mit csinálsz itt? - kérdezte mögöttem Kurumi.

- Oda megyek, ahová szeretnék - fordultam felé.

- De nem hozzám!

- Hallom Shalenben voltál.

- Oda megyek, ahová szeretnék - mosolygott gúnyosan.

- Ez a szöveg nem áll jól neked. Flannak elmondtad, hogy ki vagy. Viszont Remilia előtt, aki egykor a legjobb barátod volt, titkoltad. Ráadásul Reimut és Ayayayat manipuláltad azért, hogy ne mondják el azt, hogy igazából Tokisaki Kurumi vagy, nem pedig Kotori.

- Honnan tudod ezeket?

- Mindenütt ott vagyok - mosolyogtam. - Bár... inkább ott, ahol valami érdekes van. Például az egyik szellemléleknek a felbukkanása. Miért voltál ott?

- Unatkoztam.

- Mindegy, rátérek a lélekre. Flandre Scarlet.

- Mi van vele?

- Tudom, hogy tudod, hogy ki van benne - mondtam, mire meglepődött.

- És? Amúgy is, honnan tudod ezt?

- Mindent tudok. Most meg még be is bizonyosodott. Amikor Flannal beszéltem és Nancyhez szóltam, egy pillanatra az egyik szeme kékre változott. Visszatérve. Miért nem szóltál neki?

- Szerinted elhitte volna? - nevetett fel kínosan. - Ugyan már! Mit csinált volna, ha közlöm vele, hogy a világ valaha volt legerősebb vámpírja költözött bele?

- Te égetted el az eredeti anyagokat, mi? Az eredeti családfát. Ismeretlennek nevezted apádat, eltüntetted róla az öcsédet, eltitkoltad a fajukat. Hogy merted ezt tenni?

- Majd rájönnek akkor, ha akarnak.

- Hát Reimu, Sofy és Emiko rá fognak jönni. Miért csináltad ezt?

- Nem akartam, hogy összetörjön. Remilia már akkor is tudta, hogy milyen ereje van. Főleg miután megölte az öcsémet.

- Te meg az apádat - mondtam mire felém lőtt, de kikerültem.

- Tűnj innen! 

- Viszlát, Nightmare! - köszöntem el gúnyos mosollyal, majd eltűntem.

*Emiko szemszöge*

- Semmi sincs se a Pray, se a Tokisaki családban. Szinte csak emberek, pár vámpír és ennyi. A Pray család már kihalt, és se Kurumiról, se az anyjáról semmi infó - mondtam. - Reimu, találtál valamit a Scarlet családról?

- Eddig semmit - rázta a fejét továbbra is a gép előtt ülve.

- Sietni kéne, mert nemsokára Horunak annyi lesz - rázta a fejét Sofy.

- Mi? - kérdezte Reimu, szerintem magától.

- Mi az?

- A fél család csak ember itt is, de ennek így semmi értelme.

- Nagyítsd ki ott van valami! - mutatott az egyik sorra Sofy. Kinagyítva a betűkben más szavakat lehetett kivenni.

- Megint nevek. Eléggé el akarták rejteni a valódi családot. 

- De miért? - kérdeztem.

- Passz. Nemsokára megtudjuk.

- Mennyi idő kell? - kérdeztem.

- 10-15 perc.

- Amúgy Emiko. Mi a véleményed Azuro-ról? - kérdezte Sofy tőlem.

- Kedvesnek tűnt.

- Ennyi?

- Miért? Kéne valamiről tudnom?

- Bejössz neki.

- És? - kérdeztem.

- Mi az, hogy és?! Erre valami értelmes reakció is kéne!

- Annyira nem érdekel, hogy kinek jövök be.

- Ez érdekes - szólalt meg Reimu. - A család egyik fele teljes ember, aki összejött egy vámpírral, utána csak emberek. A vámpíroknak is csak vámpírok vannak írva. Itt viszont írja, hogy "Nézd meg a 12-13. évi incidenseket". Az itt van valahol?

- Nesze - dobtam oda. Beleolvasott, majd felnevetett.

- Emiko. Kellene egy hajszálad.

- Miért?

- Több vámpír és démon követett el bűnt fajkeveredéssel. A korcs fajokra való tekintettel a Scarlet családot ki kell irtani. Egy másik pedig ezt írja. Vámpír-démon lényt nem találtunk. Előírt korcs faj: 1. A vámpírokat kiirtani, a démonoknak meg kell halni születésükkor.

- Azaz? - kérdezte Sofy.

- Kíváncsi vagyok, hogy Remilia és Flandre a Scarlet család vámpír-démonjai - sétált oda hozzám és kihúzott egy hajszálat.

- Au! - mondtam a fejemhez kapva.

- Összevetés ezzel meg azzal - motyogta. - Talált. Remilia 85%-ban vámpír, 15%-ban démon. Flandre 55%-ban démon, 45%-ban vámpír. 

- Van benne logika. Végül is, Flandréra nem annyira hat a hó, ha jól tudom a tengervíz se. Sárga is a szeme. Viszont megmaradtak a vámpíri tulajdonságai. Öngyógyulás, hosszú életkor, vérszomj. 

- De ez fura. Itt ír még egy olyat is, hogy Ismeretlen személy: 100% vámpír, anyja: 100% vámpír, apja: 100% ember. Az ki?

- Hát egyikőjük sem. A szüleik emberek voltak.

- Megmondjam, mi a fura? - kérdezte Sofy a papírt olvasva. - Hogy csak egy vámpír-démonnak kellene lennie. De kettő van.

- Biztos csak elírták - legyintettem.

Kinyomtattuk a bizonyítékot, majd elindultunk kifelé. A következő pillanatban az ablak betört, Reimu és Sofy pedig elájult.

- Mi a...?! - kérdeztem, majd valaki a falnak dobott.

- Add ide a papírt! - jött felém lassan Maomy.

- Minek kell az neked?

- Nincs időm rád! Add ide azonnal!

- Meg kell tudniuk!

- Ha rájönnek, összetörnek! Nem is érdekel, hogy fognak érezni?

- Kétlem, hogy Remilia egyszer is összetörne - ráztam a fejem, mire az ablaknak hajított. Utána becsukta az ajtót.

Kegyetlen. Kegyetlen csata. Nem láttam még ilyen dühösnek soha Maomyt. 

- Hé, Emiko! - kopogott kívülről Remilia.

- Igen?

- Jól vagy? 

- Persze! - ütöttem meg közben Maot.

- Siess! Már felhoztam Horut.

- Okey! - szóltam ki. Mikor hallottam, ahogy elsétál az ajtómtól neki vágtam a falnak Maomyt. - Nincs időm most veled tökölni.

Odamentem hozzá és felhúztam a hajánál fogva. Bevertem neki hármat ököllel, majd elengedtem.

- Hey, Reimu! Sofy! Keljetek fel! - keltegettem őket.

- Ez meg mit keres itt? - fogta a fejét Reimu.

- Emiko, légy észnél! - nyögte ki lassan Maomy. - Egyiküknek se lesz jó így.

- Semmit. Semmit sem csinál itt - fordultam feléjük. Mao dünnyögött egyet, majd gyorsan eltűnt. - Induljunk!

Gyorsan lerohantunk. Remilia most akarta Horut kivégezni. Éppen időben!

- Remilia! - rántottam hátra gyorsan.

- Mi van? Dolgom van éppen.

- Nem végezheted ki!

- Miért nem? - kérdezte, mire nyeltem egyet. Hirtelen meg sem tudtam szólalni. Mi ez az érzés?

- Mert te sem mondtál el nekünk mindent - vette át tőlem a szót Reimu.

- Például?

- Mi vagy te?

- Vámpír.

- Hazudsz - mondta mosolyogva, majd elővette a papírt. - Tudod, mi ez? Ez a családfát. Vizsgálgattuk kicsit, majd észrevettünk benne elrejtett dolgokat. Egy másik szövegben azt láttuk, hogy a 12. és 13. évi incidensről szóló jegyzeteket olvassuk el. Szó szerint idézem, hogy mi állt benne: Több vámpír és démon követett el bűnt fajkeveredéssel. A korcs fajokra való tekintettel a Scarlet családot ki kell irtani. A vámpírokat kiirtani, a démonoknak meg kell halni születésükkor. Az elemzésem pedig sosem hazudik. Ahogy ellenőriztük, te és a húgod vagytok a vámpír-démonok. Remilia Scarlet 85%-ban vámpír és 15%-ban démon, a húgod pedig 45%-ban vámpír, 55%-ban démon. Hogy volt vagy van, azt te döntöd el - mondta Reimu. Volt vagy van. Nem igazán hiszi el, hogy igazat mondtam arról, hogy Flandre él.

- Hazudsz.

- Ha nem hiszed el, nyugodtan nézd meg - nyújtotta oda neki a papírokat, mire kérés nélkül elvette. Pár percig láttam, ahogy olvassa a sorokat, majd visszaadja az elemzéseket. Elindult lassan az ajtó felé.

- Hová mész? - kérdezte Jinx és Honu egyszerre, mire Remilia visszanézett az ajtóból. Megrettentem. Mi ez a gyűlölet, ami a szemedből árad?

- A húgomhoz.

- Velem mi lesz? - kérdezte Horu.

- Karina, Sin, Reimu! - szólította fel őket. Sin megrettent, Karina konkrétan a háta mögé bújt, Reimu viszont állta a pillantását. - Engedjétek el.

Gyorsan kivették a láncok alól, miközben lelépett. Honu sírva a tesója nyakába borult. Lassan odaléptem hozzájuk.

- Soha, soha, de soha többet ne tegyél ilyen butaságot!

- Kösztök - nézett hármunkra Horu.

- Ne nekünk köszönd, csak segítettünk - szabadkozott Sofy. - Emiko tervezte ki az egészet.

- Bár nekem is elég nagy szerepem volt benne - húzta ki magát Reimu, de Sofy megbökte. - Bár tény, hogy Em szervezte össze ezt.

- Kösz - nézett rám.

- Mondtam. Csak éld túl - említettem fel a régebbi szavaimat. Elmosolyodott, majd felállt. Neki nyújtottam az öklömet. Az ajtó felé néztem, miközben összeöklöztem Horuval. Remélem nem csinálsz baromságot, Remilia...

28. rész

- Mondom, hogy ismerős volt! - mondta Emiko, mikor álmosan leértünk a tesómmal.

- És az engem hon érdekel? - kérdezte Remilia.

- Ismertem valahonnan tuti!

- Dehogy ismerted! Ha te ismerted, akkor valószínű, hogy én is ismertem volna, tekintve, hogy kiskorod óta naponta átjössz és 13 éves korod óta szívod a véremet!

- Ezt inkább megfordítanám - mondtam ásítva.

- Miről van szó? - kérdezte Horu.

- Arról a nevenincs lányról.

- Kotori a neve! - szólt rá Remilia.

- Nekem gyanús volt...

- Nekem szimpi. Bár kicsit fura volt a stílusa. Hasonlított a tiedhez - mutattam a vámpírra.

- Akkor is! Javasolja, hogy menjünk el, az a lány meg megakadályozza. Senki nem volt eddig ilyen hatással rád!

- Istenem ma is el tudok menni megnézni valamit!

- De Re... - kezdte el mire Reimu megbökte a vállát és hátranézett.

- Dolog van.

- Ahjj. Megyek! Mi még nem végeztünk! - nézett szúrós szemekkel Remiliára, ő pedig csak gúnyosan mosolygott egyet.

- Mit is fogunk megnézni? - kérdeztem leülve a kanapéra. Horu ledőlt rá és az ölembe hajtotta a fejét. - Elvagy?

- Hagyjál már nem hagytak tovább aludni.

- Hallottam egy pletykát.

- Te sosem hiszel a pletykáknak - döbbentem le.

- Erre viszont még én is felfigyeltem. Elvileg valami farkas pár idejött csak nem jöttem rá.

- Szerelmes pár? - kérdeztem vissza.

- Gondolom.

- A vámpírok nem érzékelik véletlenül a vérfarkasokat? - kérdezte a nővérem(pontosabban a két perccel idősebb nővérem).

- Dede. Ezen lepődtem meg - ült le a karfára. - Mert rendben van, hogy a vérfarkasokat érezzük, de...

- Mi van, ha valami másik farkas - fejeztem be a gondolatot.

- Pontosan! Nincs garancia rá, hogy vérfarkas legyen. Kimit még megtűröm, de még valamilyen farkast kétlem.

- Lényegében most azt mondtad el, hogy meg fogod ölni - vonta le a következményt elég hamar Horu.

- Jah. Kábé. Ezzel is, mint vámpír szerzem a dicsőséget.

- A vámpírtanács utál, minek neked dicsőség? - kérdeztem röhögve.

- Mert a fű zöld, az ég meg jobbára kék. Nah hívjátok össze a többieket, irány farkast keresni!

- Én tényleg elgondolkodom, hogy mit csinálnak ezek a szabadidejükben - meredt hitetlenül az ajtóra Horu. Ahol Reimu, Sofy és Emiko tartózkodott. Ha nem hatodjára hallottuk Sofy ordítását, akkor egyszer sem.

- Inkább hagyjuk őket.

**

Vagy fél óra múlva már Shalen környékén járkáltunk. Aki azt hiszi, hogy mikor Remilia kimozdul mindenki fél tőle, azt kiábrándítom, mert közel sincs így. Nagy ívben tesznek rá és inkább köszönik(!!!), hogy egy porhalmaz kis faluból várost csinált. Mást el sem tudnék képzelni a helyébe. Néhány ember(vagy vámpír, démon, ördög tök mindegy mi) mikor sokáig néz minket, afféle "Mi van veled, semmi?" nézéssel lereagáljuk. 

- Remiliaaaaa - nyöszörgött hátul Karina, ako konkrétan pizsamában jött ki.

- Mi van?

- Miért kellett nekünk kijönni?

- Mert a fű zöld, az ég meg jobbára kék.

- Rászoktál erre a szövegre? - kérdeztem, mert ma már vagy húszadjára ezt a magyarázatot adja mindenre.

- Aha - mondta majd megállt. Ahogy hátranéztem rá a szemével egy lányt és egy fiút követett. - Érdekes... 

Elindultunk egyesenesn egy idő után Remilia megint megállt.

- Erdőbe. Most! Futás - jelentette ki halkan és mire felfogtuk, hogy mit mondott már ott sem volt.

Úgy fél óra nagyon gyors repülés után kifáradva érkeztünk meg egy helyhez, ahol Remilia a fának dőlve állt.

- Mi tartott idáig?

- Tudod annak, aki szupergyors, fél perc. Nekünk akiknek megvan a normál tempója fél óra. Miért kellett idejönnünk?

- Várunk.

- Mire?

- A farkaslányra és a farkassrácra.

- Honnan veszed, hogy idejönnek? - kérdezte Horu, mire csak féloldalasan elmosolyodott.

- Mert nem vagyok süket.

Mi leültünk a földre és beszélgettünk. Kivéve Remilia. Őt nem zavarta, hogy már két órája várunk, csak állt. Egy ideig néztem, így pont láttam, ahogy egy mosolyféle suhan át az arcán és ellöki magát a fátol. Megállt mellettünk. A követketző pillanatban valaki hatalmas erővel lefékezett nem messze tőlünk. A korábban látott lány es fiú volt ott. Ezek szerint Remilia sejtette, hogy ők azok. A lány nen lehetett több nyolcnál, a fiú meg körülbelül tizennyolc lehetett. A kislány nevetve leszállt a hátáról. Nem vettek észre. 

- Ez óriási volt!

- Örülj többet nem hozlak el.

- Khm - szólt Remilia. - Szóval ti vagytok a farkaspár.

- Te ki vagy? - kérdezte a lány.

- Vörös szemek, kék haj, minimális magasság, szárnyak - gondolkozott a srác. - Remilia. Remilia Scarlet.

- Te szemét perverz! - rohant oda hozzá Sakuya. - Mit csinálsz ezzel a kislánnyal?! Az ilyen korkülönbséget bűntetni kéne!

- A húgom - fogta le gyorsan. Mikor kijelentette egyből felröghögtök.

- Tök mindegy. Az ítéletetek halál. Farkasember.

A két gyerek összenézett majd bólintottak. Mind a ketten letérdeltek(!!!) Remilia elé majd megfogták a lábát. Kissé hátrahőkölt tőle.

- Kérem ne vegye el az életünket! - kérlelte a kislány.

- Nem eszünk embert nem bántunk senkit sem.

- Nagy rajongója vagyunk - mondta a lány mi meg folyamatosan nevettünk.

- Jól van! - kiáltotta Remilia vörös fejjel. - Még meggondolom. De engedjetek már el!

- A nevem Azuro Plan. Ő itt a kilenc éves húgom, Azusa. Én 19 éves vagyok.

Hadd mondjak valamit. Az, hogy hazajöttek velünk az nagy szó. Az, hogy Remilia tök nyiltan beszélt velük, az még nagyobb. De az, hogy minden lány(velem együtt) úgy nézett Azurora, mint a nagy Ő-re, az hatalmas. Még Sofy is amikor meglátta! Aki vámpír! De komolyan. Kedves, aranyos, vicces és helyes. Reimuról ne is beszéljünk. Elejtette a cuccát majd leült mellé. A másik oldalt Horu ült. Sin konkrétan úgy nézte őket, mint aki ölni készül. Jó, én is. Én is sóhajtoztam minden egyes mondata után. Azusa meg! Hát szakadtunk rajta. Vicces, aranyos, szép és a jó értelemben bolond. Sakuya meg hozott sütit nekünk. Ez azért pofátlanság! Neki hozott tizet, nekünk hármat(komolyan még Azusanak is csak annyit!), Horunak és Reimunak meg egyet. Az más kérdés, hogy Azuro negkínálta őket. Reimu meg etette is. Komolyan, azt hittem, hogy Sin összeveri.

- És mondcsak, Azuro - dőlt neki Horu. - Mit szoktál csinálni?

- Általában a húgomra vigyázok és gitározok.

- Azt én is szoktam - szólt mosolyogva Karina.

És a következő pillanatban történt változás. Emiko kijött a szobából és bement a konyhába. Nemsokára az egész tálca sütivel indult felfelé.

- Hey, Emiko! - szólt utána Sakuya, mire unottan visszanézett. - Abból még nekünk is kéne!

- Nem érdekel - mondta és végigpáztázta a társaságot. Nézett egyet Azusan és Azuron, de a tekintete Remilian állapodott meg. Odadobott neki egy sütit, majd bement a szobába.

- Ez ki volt? - kérdezte Azuro.

- A bizalmasom - harapott bele a sütibe Remilia. - Emiko Land. Démon.

- Em! Hozd már vissza a sütit! - kiáltottam fel, de nem jött válasz. Azuro egy ideig még nézte az ajtót, majd visszanézett ránk. NAH SZÉP! Itt vagyunk egy csomóan rákattanva(értelemszerűen Remilia nem) és pont Emiko tetszik meg neki, aki nagy ívben tesz a fejére. Ahogy láttam mindenki rájött erre. Remilia féloldalasan elmosolyodott, Sinék hárman összenéztek és szerintem az "Öljük meg Emikot!" terv járt a fejükben, Sofy Jinxnek dobott egy papírt  gondolom azzal az üzenettel, hogy lője le, Horuval csak szomorú mosollyal összenéztünk, Sakuya meg azokat a késeket számolgatta, amik a combjához voltak kötve. Mindenki ki akarja Emit nyírni, akinek tetszik Azuro. AZ említett srác kikísérte a húgát a mosdóba, mire Remilia megszólalt.

- Még most közlöm, ha Emikonak bármi baja lesz, mindenkit megölök - mondta Remilia, de nem ijedtünk meg. Illetve valaki igen. Horu. Hogy miért, azt nem tudom. Nem is megijedt, hanem inkább megrezzent.

- De miért pont Em? Miért pont ő? - kérdezte Sin felháborodva, mire megvonta a vállát.
- Szép, van agya, még szebb a stílusa - mondta gúnyosan.
- Khm. - jelentkezett Reimu, afféle "Én is az vagyok!" nézéssel.
- De te ráakaszkodsz. Ő meg tesz rá - mondta. Nemsokára Azuroék is visszajöttek.
- Fura lány - jegyezte meg. - Hol vannak a szülei?
- Halottak úgy 5 éve - mondta Remilia.
- Ki vigyázott rá?
- Mondjuk azt, hogy én voltam a gyámja. Én vigyáztam rá. Nem hivatalosan, de lehetett azt mondani. Bár, csak egy embert lennék képes örökbe fogadni...

- Kit? - kérdeztem, mire elmosolyodott.
- Nem fontos.

- Horu is, Rin is és én is tudom, hogy kiről beszélsz - állt meg mellette Emiko és rácsapott a fejére.
- Még egyszer megütsz, esküszöm, hogy megöllek! - förmedt rá Remilia, mire csak a képébe röhögött.
- Te meg ki vagy? - kérdezte Em a számára ismeretlen srácot.
- Azuro Plan. Ő itt pedig a húgom Azusa.

- Szóval ők a farkasok, mi? Csodálkozom, hogy élve talállak titeket. Amúgy meg. Ki akar engem megölni? - kérdezte sárguló szemekkel.

- Neked mióta sárga a szemed? - kérdeztem gyorsan témát váltva.
- Démon vagyok. Ez elég magyarázat.
Reimu felállt. Intett az ujjával valakinek, hogy jöjjön vele. Emiko elindult utána.
- Te is Sofy! - szólt Reimu.
- Ajj már! - indult el Sofy is.
- Amúgy meg - nézett át a válla felett Em. - A nevem Emiko Land.
- Ez fura volt - mondtam. - De legalább nem haltunk meg.
- Ártalmatlan számotokra - szólt Remilia. - De ha még egyszer meg mer ütni, megölöm!
- Amúgy - kezdte Horu. - Ki volt az a lány a képen tegnap?
- Senki - vágta rá.
- A senkit nem lehet lefotózni.
- Én kérdeztem azt, hogy melyikőtök született hamarabb? Bár... - gondolkodott el. - Azt már tudom.
- He? - kérdeztem egyszerre Horuval.
- Honnan? - kérdezte Horu. Remilia oldalra nézett, viszont a szemével minket nézett afféle "Ne mondjátok, hogy nem jöttetek rá!" nézéssel.
- Te beszéltél velük egyszer?! - kérdeztem felháborodva.
- Szerinted miért nem öltelek meg egyből, miután lekislányoztál? Anyádék mondták, hogy majd vigyázzak Horura, miután száműzték. Gondoltam, ez rád is vonatkozik.
- Ez szemétség! - szólt Horu. - De kösz.
- Csodálkoztam, hogy nem ismertetek meg. Pedig találkoztunk akkor.
- MI?!
- Már azonnal elmondod!
- Jól van, jól van! - tette fel a kezét.

*10 évvel ezelőtt/Remilia szemszöge

- Gyorsan mondják, nem érek rá! - ültem le unatkozva egy székre. Komolyan, miért is kellett nekem "igen"-t mondanom arra, hogy eljövök az angyalokhoz? Nem tudom, de már bánom.
- Sietni fogunk - szólt sietősre véve Annia(Horu és Honu anyja). - Bocsánat, hogy iderángattunk.
- Semmi gáz, de siessünk már! - piszkáltam az asztalt.
- Szóval - ült le Hisao(Honu és Horu apja). - Tudod, hogy van két lányunk.
- Az egész angyalvilág arról zeng, hogy az egyiknek kinőtt a szárnya a másiknak pedig nem. Hogy ne tudnék róla?
- Kinőtt a szárnya a testvérével együtt.
- És? - kérdeztem, mert eddig nem sokra jöttem rá.
- Tessék, talán megérted - adott oda a nő egy képet. Mikor megláttam felröhögtem.
- Számíthattatok rá, hogy bukott angyal lesz - adtam vissza.
- Sötét angyal - szólt vissza Hisao.
- Őt is elkülditek mi?
- Nem tehetünk mást.
- Melyik is? - gondolkoztam. Mivel ugyanúgy néznek ki, nem nagyon jöttem rá, hogy melyiknek kell elmennie.
- Horu.
- Ő a fiatalabbik nem? - kérdeztem, mire meglepődve néztek rám. Legyintettem egyet. - Két húgom volt, tudom, hogy a fiatalabbaknak általában van valamit bajuk. Mindegy. Hogy jövök én a képbe?
- 16 évesen kell elküldeni őt. Kérlek vigyázz rá! - mondta Annia.
- Ki van zárva - jelentettem ki határozottan.
- De miért?
- Nem vagyok bébicsősz. Küld a bukott angyalokhoz. Ne hozzám.
- Remilia kérlek! - szólt újra a nő.
- Ha elkülditek a nővére sosem fog megbocsátani nektek, remélem ezzel tisztában vagytok.
- Tudjuk. De nem tehetünk mást - mondta ki Hisao azt a mondatot már másodszorra, amit gyűlölök.
- Minden embernek van választása. Mindig. Legalább tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen aki szarul dönt. Legyen. Vigyázok majd Horura, ha egyáltalán oda fog találni. Viszont beszélnék vele.
Beküldtek egy üres szobába.
- Mindig van más választás, ha? Túl optimista voltál, Flan - gondolkoztam hangosan. Nemsokára egy ajtócsapódást hallottam. Mikor hátranéztem Horut láttam meg. Eléálltam és leguggoltam hozzá. - Szóval te vagy a híres Horu.
- Te ki vagy? - kérdezte.
- Az mindegy - ráztam a fejem. Levettem róla a blézert, mire félrekapta a fejét. - Szóval igaz.
- Igen.
- Miért is titkolod? - kérdeztem megfogva a szárnyát. - Még új, így kicsit fog fájni. Mint látod nekem is van.
- Azért titkolom, mert mindenkinek fehér.
- Nem baj az, ha nem vagy mindenki. Kell mindenkibe egy kis különlegesség. Mindenesetre én távoznék - álltam fel majd összeborzoltam a haját. - Viszlát, Horu. Add át a húgodnak is az üdvözletem...*

- Te nekem akkor azt mondtad, hogy a húgomnak - mondta ezek szerint a húgom.
- Hazudtam - vont vállat.
- De várj csak. Az mondtad, hogy azt mondták, hogy őt is elküldik. Küldtek el mást is?
- Volt egy húgotok. Nem tudtátok? - kérdezte meglepetten. Az arcunkat látva elnevette magát. - Ennyi mindent eltitkoltak tőletek?
- A húgunkat miért küldték el?
- Én miért is öltem meg Yumit? Mert veszélyes volt. Ők is ezért tették azt anno.

- Hogy hívták? - kérdeztem.
- Passz.
- Mindegy! Térjünk vissza. Ki volt az a lány? - kérdezte Horu.
- Az unokatestvérem.
- Az unokatestvéred? Semmilyen méretben nem hasonlít rád. Ahogy láttam, sem magasságban, sem pedig... - kezdte, mire Remilia hozzávágott egy csészét.
- Ne feledd, hogy én egy 13 éves testében vagyok, ő meg 18 volt! - szólt vörös szemekkel.
- És hogy hívták? - kérdezte Karina.
- Kurumi Tokisaki. Ember. Míg Flandre Yumival szórakozott, én Kurumival töltöttem az időt.
- Nem ittál bele?
- Nem. Az anyja vámpír volt, különös, hogy semmi vámpír DNS nem volt benne. Kivizsgálták. Teljes ember volt. Kértük Flandréval, hogy hadd változtassuk át, de hajthatatlan volt. Az apja akkor már nem élt. Ő volt az ember.
- Ember és vámpír? - kérdezte Jinx.
- Te is jóban vagy Sofyval nem? Akkor miért ne lehetett volna az régen?
- És Kurumival mi van?
- Halott. Ember. 500 éve volt, hogy otthagytam, hogy élne?
- Az az a Kurumi, akiről beszéltetek Flandréval Ayameéknél?
- Nem. Az a Kurumi vámpír. Pontosabban - dőlt hátra - az első vámpír.
- Az nem Dracula volt? - gondolkoztam.
- Neki az anyja. Csak megölte. 14000 éves tán. De nem ő a leghíresebb.
- Hanem? - kérdezte Horu.
- Una Nancy Owen. Millió vámpír és démon gyilkosa. A legerősebb volt közülünk. 508 éve meghalt. Bizonyos U.N. Owen.
- Ahha - mondtam, majd másról kezdtünk el beszélni.

*Emiko szemszöge*

- Nah. Most már tudod milyen, mikor ez az elmebeteg vért vesz tőled - mondta nekem Sofy, miközben kötözte a karomat.

- Hozzászoktam. Ne feledd, Remilia is ivott már belőlem. Tiszta viccesek ezek az életrajzok. Jinxén besírok - nevettem.

- Csend! - szólt Reimu tovább olvasva.

- Nálad ki van? - kérdeztem.

- Honu, Sofy, te, Maomy, Flandre és Horu.
- A családfák mikor jönnek? - kérdezte Sofy.
- Holnap - mondtam.
Senkinél semmi érdekeset nem lehetett találni. Se Remiliánál, se Flandrénél, se senkinél. Már kezdtem feladni. Hirtelen Reimu felnézett.
- Emlékeztek vörös holdra? - kérdezte, mire bólintottunk.  - Nah akkor volt a robbanás. Mi van, ha közölünk volt valaki?

- Ki lett volna? Kétlem, hogy Sofy vagy Jinx lett volna. Maoról meg nem feltételezem azt, hogy Flandre és Remilia harcába beleszólt volna.
- Hát biztos, hogy nem én és Jinx voltunk, arról tudnánk - rázta a fejét Sofy.
- Neveket, akik nálunk voltak akkor, amikor a robbanás történt. Mit csinált akkor Sakuya?
- Velünk beszélt.
- Honu?
- Ő is - mondtam.
- Sin és Karina kizárva, se te, se én. Horu?
- Mikor a robbanás volt, akkor tán zuhanyozott - gondoltam vissza. Felkapott egy papírt a földről. Egy ideig olvasta, majd hisztérikusan felnevetett.
- Nem rólad gondoltam volna ezt! Figyeljetek. Ezt az életrajzot a szülei hozták létre. Különleges képességek: pusztuló csillag lehozása az égből. Tiltott technika: halálcsillag(még élő csillag elpusztítása). Menete: élő csillag lehozása az égből. Elvarázsolni, majd lehajítani. A csillag fény nélkül, 10 perc múlva robbanást okoz, ami 5 kilométeres körzetben pusztítást okoz, körülbelül 10 kilométerig lehet érezni következmény nélkül. Értitek ti ezt?
- Nem - ráztam a fejem Sofyval együtt.
- Remiliáék a házunktól tán 8 kilométerre lehettek, gondosan ügyelve arra, hogy nekünk ne legyen bajunk. 10 perc alatt Horu a hatalmas sebességű angyalszárnyaival hazaér. Míg zuhanyozott, elment és x idő múlva visszajött. Még maradt egy kicsit bent, hogy leteljen a 10 perc. Utána kijött, mintha azt se tudná, hogy mi történt.
- Azaz - kezdtem, de Reimu megelőzött.
- Horuru Sokeda Monsuno felelős a vörös holdi robbanásért, amitől Flandre halott, valamint Remiliának leszakadt a karja.
- MI VAN?! - hallottunk egy hangot a hátunk mögött. Megfordultunk és Remiliát láttuk meg.
- Remilia nyugodj meg - álltam fel.
- Horu tette?! - kérdezte, mire megtorpantam. Reimunak volt elég bátorsága ahhoz, hogy bólintson. Remilia azon nyomban kiment becsapva az ajtót.
- Ajjajj - mondta Sofy, mire kimentünk és a lépcső tetejéről figyeltük az eseményeket. Remilia lesétált, ahogy láttuk, tiszta ideg volt, attól, hogy Horu csinálta. Nah de őszintén. Ki gondolta volna ezt? Erről még én sem tudtam. Sejtésem sem volt. Remilia Horut egyből az erjeével a falhoz szorította, ami megrepedt(!!!).
- Remilia mi bajod van?! - kérdezte Honu.
- Te! Te átokfajzat! - szólt Horura dühösen, megragadva a nyakát. - És még volt képed engem fenyegetni!
- Miről beszélsz? - kérdezte Horu, mire még jobban a falnak lett nyomva. A többiek meg se szólaltak, csak Honu akart Remiliának menni, de Sofy ott termett mögötte és lefogta, valamint befogta a száját.
- Halálcsillag, mi? - kérdezte gúnyosan. Láttam, ahogy Horunak szinte kiugrik a szeme, majd hisztérikusan felnevet.
- Nem hittem, hogy rájössz.
- És még képes voltál fenyegetni! Hogy mertél beleszólni?!
- Miről van szó? - kérdezte Sin, gondolom megelégelve, hogy semmiről sem tudunk. Pontosabban tudnak. Hiszem Sofy, Reimu és én mindent tudtunk.
- Hogy miről? A drágaságos húgod - célozta Honunak gúnyosan. - okozta a vörös holdi robbanást, amitől a karom leszakadt! Mondtam, hogy aki odamegy, az meghal.
- Mégis élek - mondta, mire Remilia vett egy nagy levegőt.
- Igen. De bepótolom a húgom halálát. Horuru Sokeda Monsuno, Hisao Sokeda Monsuno és Annia Sokeda Monsuno egykori angyal világi uralkodók sötét gyermeke, Honuru Sokeda Monsuno és XY Sokeda Monsuno testvére. Az ítéleted, halál - mondta ki szárazon, majd elengedte, de továbbra is a falhoz szorítva maradt Horu. Remilia bement a szobájába, becsapva az ajtót, ekkor pedig Horu leesett a falról. Hát elég nagy repedés lett a falon. Sofy elengedte Honut, aki meg sem bírt mozdulni. Sofy, Reimu és én egymásra néztünk és szerintem mindhármunk fejében ugyanaz a kérdés zajlott le.
Mit műveltünk?

27.rész

Sziasztok!

Mint már tegnap mondtam, ha törik ha szakad, felteszem ma a részt:)

Hát nem is húzom tovább a szót, itt a 27. rész:) Jó olvasást!

*Emiko szemszöge*

- Gyere már! - húzott felfelé a lépcsőn Reimu.

- Megyek! Egyáltalán hova húzol?

- Padlásra! Kiválogatjuk az anyagokat. Meg valamit lefordítasz nekem. Valamelyik démonnyelven van írva.

- Honnan veszed, hogy az?

- A dalszövegeink azon a nyelven vannak. Csak felismerem! Amúgy - állt meg, mire nekimentem. - meg kéne tanulnom démonnyelven.

- Tanulj!

- Mindegy, majd később. Nah menjünk már!

Felértünk. Azonnal egy doboz elé lökött.

- Képek. - olvastam fel.

- Úú, Remilia képek! Azokat látnom kell! - ült le, majd ki akarta nyitni a dobozt. - Nyisd ki te!

- Miért?

- Félek a patkányoktól. Az egerektől nem, de a patkányoktól igen. Ki tudja, mi lehet abban.

Kinyitottam. 

- Semmi nincsen benne. Mármint állat.

- Jó - fújta ki a levegőt, majd leült a doboz elé. Kivett egy képet. - De cukiiiiiii!

- Aha. 

Rengeteg képet nézett meg. Volt köztük Yumiról, Flandréról, Remiliáról. Kíváncsiságból én is belenyúltam, mire egy ismeretlen lány képe tárult elém. Fekete, hosszú haja, és kék szeme volt, bár csak az egyiket lehetett látni, mert a fél szemébe belelógott a haja.

- Muti! - nézte meg a képet Reimu. - Ez ki?

- Mit tudjam én? De nézd, itt is ő van! - a következő képet, már Remiliával mosolygott egy képen. Utána Flandréval, majd hárman.

- Ahogy látom, eléggé nagy kapcsolatba volt velük - gondolkodott el.

- Furcsa is lehetett volna, ha nem így lett volna anno 500 éve - mondta Remilia, mire megfordultunk.

- Honnan tudtad, hogy itt vagyunk?

- Reimunak a visítása arról, hogy "de cukiiiiiii!" lehallatszik. Már kíváncsi lettem, mi ilyen "cukiiiiiii" - utánozta Reimu hangját.

- Ki ez a lány? - kérdeztem, mire odajött és elvette a képet.

- Ő drágaságos unokatestvérem, Kurumi.

- Hol van most?

- Már meghalt.

- Az a Kurumi akit Flandréval mindig emlegettetek? - kérdezte Reimu.

- Nem. Az a Kurumi vámpír.

- Akkor ő micsoda?

- Ember volt mikor még élt. A mi családfánkban az embereket életben hagyják, a vámpírokat meg akarják ölni. Ennyit erről. 

- Az szomorú - lombozódott le Reimu. - De honnan tudod, hogy meghalt?

- Azóta eltelt 500 év, hogy élne? Mindegy. Egy kérdésem lenne. Mi a bánatot kerestek itt?

- Ezt a dobozt elvinném - emelt fel Reimu egy dobozt.

- Vigyed! Takarodás a padlásról! - zavart le minket.

*Flandre szemszöge*

- Unatkozooooooooooooooooooooom - mondtam az erdőben sétálva.

Nem sok dolgot gyűlölök, de ez közéjük tartozik. Az "ez" alatt az unalmat értem. Ennem is kéne, de sem éhes nem vagyok, sem kedvem sincs hozzá. Semmihez nincs kedvem. Konkrétan nem mondhatom el senkinek sem, hogy élek. Ez pedig gáz. A tegnapi álmom nem ment ki a fejemből még mindig.

- Ah - sóhajtottam. - Tekintve, hogy Mao sík hülye, vele így nem tudok szórakozni és otthon sincs. Remilia azt sem tudom merre van és jelenleg nem is érdekel. Ha nem békül ki velem elég nagy gázban leszek, mert minden nap unatkozni fogok. Más meg nincs akivel beszélhetnék.

A szél fújása közben elgondolkoztam valamin.

- Még a családban sincs más ember akivel beszélhetnék, mert csak Remi és én maradtam - mondtam, mire egy halk nevetést hallottam meg. Ha ez megint a sötét énem, és már a való világban is szórakozik velem, kiakadok!

- Ezt azért nem mondanám, hogy csak ketten maradtatok - mondta a titokzatos akárki. Hirtelen leugrott valaki elém, és a fejemhez szegezett egy pisztolyt. Olyan gyors volt, reagálni sem tudtam. Ránéztem és nem ismertem meg. Viszont, mikor abba a csibész szempárba belenéztem és felismertem azt a nézést, rájöttem ki is áll előttem. Mit keres ez itt?!

Kurumi Tokisaki

- K-K-Kurumi?! - kérdeztem lehidalva, mire elvette a fegyvert a fejemtől és hátrább ugrott kicsit.

- Én - mosolygott.

- Mit keresel te itt?

- Ez aztán a kedves fogadtatás - billentette oldalra a fejét.

- Hogyhogy élsz?

- Majd elmagyarázom. Csak menjünk valami zártabb helyre.

- Miért?

- Kis démonka, a vámpír barátja meg a kis angyalka erre jön. Azért. És mivel hallottam, mit mondtál, nem hiszem, hogy örülnél, ha meglátnának - húzott el a vulkán felé.

- Te tudod, hogy merre van?

- Ch. Egy hete itt vagyok, figyeltelek titeket.

A lány aki "megtámadott" Kurumi Tokisaki. Reminek és nekem a rokonom. Aki ember. És én ismertem a 495 év vulkán előtt. Mikor engem oda "bezártak" ő még csak 18 éves volt. Ha jól számolom akkor most 518 éves. De egy normális ember nem él ennyi ideig! Mi történt, hogy ő itt van? Nemsokára beértünk a vulkánba.

- Dobd le magad valahova - mondtam neki, mire le is vetette magát a kanapéra. Megálltam előtte és csak néztem.

- Mi olyan érdekes rajtam?

- Hogyhogy itt vagy? Meghaltál már!

- Miért haltam volna meg?

- Ember vagy és 518 éves!

- Jah - bólintott. - És?

- Kurumi!
- Jól van! - nevetett fel. - Halhatatlan lettem. Annyit kértek érte, ha esetleg valahogyan meghalnék akkor a pokolba jussak. Csakhogy nekem ahhoz ölnöm kéne, amihez nincs kedvem, ezért eddig nem is tettem meg. Veled mizu?
- Semmi. Ugye nem változtál át semmilyen másik fajjá?
- Nem. Ember maradtam. Csak stílust váltottam. A szememet is átszínezték mikor halhatatlanná tettek.
- Kurumi - ráztam a fejem rosszallóan.
- Most mi van? - állt fel.
- Nem vagy normális.
- Miért?
- Mert csak - röhögtem el magam, mire rám nyújtotta a nyelvét.
- Viszont szerintem nemsokára mennem kell - indult kifelé.
- Nah szia.
- Hello. - intett egyet és egyből eltűnt.
Nem változol soha. Viszont ilyen gyorsan még eltűnni nem tudtál.

*Kurumi szemszöge*

Miután Flandrét otthagytam repültem kicsit Shalen felett. Le se lehetett volna törölni a vigyort a képemről. Persze nem Flan miatt, hanem amiatt, hogy újból dicsekedhettem a halhatatlanságommal. Ami amúgy igaz. Különben nem élnék. Elrepültem már Remiliáék háza elé. Pont kint ültek. Mármint az angyalka, annak a sötét mása, egy ember, egy démon és ő. Remilia. Mit ne mondjak sokat nem változott. Semmiben sem. Nekidőltem egy fának és onnan néztem őket.

- Mi a baj Honu? - kérdezte Remilia az angyalkától.

- Mintha figyelnének...

- Dehogy is! Ez csak... - kezdte el uncsim, de megállt. - Ez egy elég nagy erő amit érzek.

Gyorsan elrejtettem azt az erőt. Mikor már nem gyanakodott, leugrottam. Mindenki felém fordult.

- Te ki vagy? - kérdezte Remilia.

- Kotori - válaszoltam kissé meghajolva. Nem lett volna okos döntés a Kurumit mondani, mivel hiába különbözöm a régi énemtől, a névről és ha összehasonlítana régebbről, felismerne.

- Mióta vagy itt? - kérdezte Honu mása.

Kurumi 500 évvel ezelőtt

- Csak most jöttem ide. Shalenbe és ide is. Unatkozom, úgy döntöttem járok egyet és idevezetett az utam.

- Ismerős vagy valahonnan - töprengett Remilia. Berohant és kihozott egy képet. - Kicsit hasonlítasz rá. Csak ő már meghalt.

- Úú, Remilia ki ez a képen? - mutatott a képre az ember. Odamentem és megnéztem. Én voltam rajta régebbről. Akkor még kék volt a szemem és nem így hordtam a hajam, mint most. Elmosolyodtam a látványra.
- Senki - vágta rá.  Gondolom nem is akarja mondani, hogy két személy volt a családban akit szeretett. Flan és én. Ráadásul az egyik egy ember volt.

- De szép a szemed mintája! - csodálta meg az ember.

- Köszönöm.

- Egy óra? - pillantott rám Remilia. Bólintottam. - Miért pont óra?

- Uralom az időt - vontam vállat. - Ti kik vagytok?

- Sakuya - szólalt meg az ember.

- Emiko - mondta a démon.

- Honu ő pedig a tesóm Horu - mutatott a tesójára az angyalka.
- Sötét angyal és angyal ikerpár? - kérdeztem felhúzva a fél szemöldökömet.
- Aha. Eléggé gonosz voltam kiskoromban, ezért sötét szárnyat kaptam - vont vállat Horu.
- Remiliaaaaaa!!!!!!! - rohant ki három lány, sajnos egyenesen belém.
- Áucs - mondtam hátranézve rájuk.
- Öhm... Bocsi - mondta a szőke. A vörös hajú rám nézett. Elég furcsa szemekkel nézett rám.
- Te nem izé vagy? - kérdezte, mire sárga szememmel kissé manipuláltam, hogy ne tudjon akármit is kikotyogni. Esetleg az igazi nevemet, ha valahol hallott már rólam. Az tény, hogy páran nem kedveltek meg az évek alatt, akárhol is voltam. Van annyi hírnevem, mint Rumiának a sötétség barbárai közül. Nem lenne jó dolog még megmondani uncsikámnak, hogy én vagyok az. 
- Kicsoda? - kérdeztem tovább manipulálva.
- Senki csak... Biztos összekevertelek valakivel - rázta a fejét.
- Kivel?
- Nem tudom - mondta, mire elvigyorodtam. Működött a technika. Hmm... Talán ezekért nem kedvelnek.
- Reimu jól vagy? Mindenre szoktál emlékezni - bökött bele a szőkeség.

- Mindegy. Remilia ki ez a lány?
- Kotori vagyok - hajoltam meg megint kissé. Nem tudom, de az évek alatt hozzám nőtt egyféle udvariasság.
- Én Reimu - mosolygott a vöröske. - Ő Sin. Ő pedig Karina.
 - Mikor jöttél? - kérdezte Sin.
- Nemrég.
- Jössz velünk? Járunk egyet mi is a városban - mondta Remilia, mire összerezzentem. Nem lenne jó ötlet, mivel ha ennek a Reimunak is ismerős voltam, akkor ott biztos felismernének. Elővettem egyik legcukibb mosolyomat.
- Csak most jöttem ide, had maradjunk már itt egy kicsit - manipuláltam egy kicsit.
- Rendben - mondta egy idő után.
- Hamar meggyőzted - bökött bele a vállamba Sakuya. Emiko is furcsa pillantással méregetett.
- Fura vagy nekem... - mondta.
- Miért?
- Most jöttél ide és egyből haverkodsz. Ráadásul Remiliát meggyőzöd arról, hogy ne menjünk sétálni, hanem maradjunk itt.
- Nemsokára tovább állok és szeretnék szép emlékeket.
- Hova mész majd?
- Keresek valakit. Csak megálltam pihenni. Ember vagyok, kell a pihenő - füllentettem, mire láttam Emikon egy megkönnyebbült sóhajt. Itt az ok, hogy miért nem megyek soha sehova, ahol ismerősök vannak.
- Mindjárt jön majd Ayayaya is. Hozza az újságból a példányt - mondta Remilia. - Így már alapból nem mehettünk volna el. Csak ez eddig nem volt eszemben.
- Ki az az Ayaya?
- Ayayaya három y-nal - mondta Honu. - Amúgy meg ő Shalen legnagyobb újságának a főszerkesztője.
- Az, aki minden sztárt ismer és nincs előtte titok - mosolygott Sin, mire elejtettem egy kínos mosolyt. Nah most mi a halált csináljak? Nem tudok nagyon sokszor manipulálni és alapból ritkán jön be meg tiltott technika. Mi a bánatot csináljak, ha megjelenik és megmondja, hogy a valódi nevem Kurumi Tokisaki?!
- Itt is van! - mutatott a kapuhoz Emiko.
- Remilia! Bemehetek használni a mosdót? - kérdeztem.
- Menjél nyugodtan. Nem kértem, hogy tartsd vissza.
Egyből berohantam. Most mi lesz? Nem maradhatok itt örökké! Az erőm minimálissá tétele sem megy sokáig! Okey. Nyugalom Kurumi, megoldod, ahogy eddig mindent. Kimentem vissza az udvarra, közben kerestem azt az Ayaya...yaya.... akárkit. Most komolyan, minek kell valakinek ilyen abnormális név?! Ayayayayaya mit tudjam én hány y-nal! Ő se lehet zseni. Mikor kiértem hozzájuk , mosolyogtam. Y-nak(nem érdekel,mától így hívom, ha nem bírt normális nevet kitalálni) egyből megakadt a tekintete rajtam. Okey nincs más választásom. Egyedül nem megy! Az egyik klónom a fák közül manipulálta őt, míg én itt.
- Te ki vagy?
- Ayayaya, Bunburu magazin főszerkesztője - nyújtotta a kezét, mire megráztam.
- Kotori - mutatkoztam be én is, mire eléggé meglepődött. Okey, kell még egy klón. A klónom mellett megjelent egy másik. Annyi a gáz, hogy ők viszont ölni akarnak, ezért nem használom őket. Ne most kezdjetek el vergődni!
- Másra hasonlítottál hirtelen... - gondolkozott el, majd észrevette a képet az asztalon. - Úúúúúú ez kicsoda?
- Tedd le! - kiabált rá Remilia.
- Te nekem róla nem szóltál! Ki ez?!
- Senki, egy........... valaki! Meghalt, kész, vége! - zárta le a témát.
Miután Y elment még vagy 2 órán át beszéltem velük. Emiko és Reimu nézett csak furcsán rám. Mikor indulni készültem, kijöttek velem a kapuig.
- Biztos nem jössz még egyszer vissza? - kérdezte Remilia.
- Nem hiszem - ráztam a fejem. Valakit még meg kell találnom. És az pokoli hosszú idő lesz - ismertem be. Tény, hogy keresek valakit, csak nem tudom, kicsoda ő. - Talán egyszer látjuk egymást, de kétlem. Viszont, most mennem kell.
- Szia Ku...... mit Ku-val kezdem? Szia, Kotori! - javította ki magát Reimu. Tényleg lépnem kell, nem tudok sokáig manipulálni.
- Jó utat, Kotori! - mosolygott Remilia.
A többiek is elköszöntek, majd intettem egyet és elindultam előre. Az erdő közepén felmásztam egy fára és sóhajtottam. Nem hittem, hogy idáig kibírom manipulációval és erő kisebbítésével. 
- Ennek nagyon nagy ára lesz, ha rájönnek. Annak meg főleg, hogy nem akarok ölni embereket, és nem érdekel az egyesség - néztem fel az égre.

*Maomy szemszöge*

*10 évvel ezelőtt........

- Miért is kell ide jönnie? - kérdeztem feldúlva.

- Mert nincs családja.

- De démon!

- Maomy hallgass, itt vannak! - szólt rám keresztanyám. Mióta apáék meghaltak, ők nevelnek. Levágtam magam a kanapéhoz tévézni, és odajött keresztanyám egy lánnyal.

- Te ki vagy? - kérdeztem.

- Emiko Land, démon.

- Maomy Selfie, démonűző.

- Most, hogy megismerkedtetek egymással, menjetek fel Mao szobájába, mindjárt jön Remilia.

Felmetnünk, közben erősen fújtattam. Miért is kell neki jönnie? Felértünk. Én az ágyamon feküdve néztem a plafont, ő az ablakon nézett ki.

- Ki is az a Remilia?

- Egy erős vámpír. Városunk vezetője.

- Mi az a vámpír?

- Bamba vagy, ha nem tudod - ültem fel. - A vámpírok vért isznak, és embereket ölnek. Vagy démont vagy akárkit. Vörös a szemük. Tudnak repülni. Erősek, mint a bánat. Meg ilyenek. Neki kivételesen szárnya is van.
- Még nem láttam vámpírt.
- Megmutassam? - kérdeztem, mire bólintott. Kutyamászásban  kimásztunk a lépcsőhöz, ahonnan ők nem látnak, de mi még látjuk őket. Rámutattam a kék hajú lányra. - Nah , ő Remilia.
- Mit beszélnek?
- Figyelj!
- Milyen a kislány? - kérdezte Remilia.
- Kedves és aranyos. Remélem Maomy-val jóba lesznek.
- Kétlem. Démonűző és démon közötti kapcsolat olyan, mint vámpírvadász és vámpír között. Sose lesznek jóba - ivott bele a teájába.
- Mi azért reménykedünk benne. Te is jóba voltál a húgoddal - mondta keresztanyám.
- De ő a vér szerinti húgom volt. Bármit is tett, bárhogy is halt meg, mindig a valódi húgom marad.
- Hát, valamennyire igazad van - bólintott keresztapám. - Mutassunk képet róla?
- Nem muszáj. Látom, barna haja, barna szeme van és a lépcsőn ül, Maomy mellett.
- Befelé! - löktem Emikon egyet...*

*5 évvel ezelőtt.........

Unatkozok, mióta elszöktem otthonról. Ne már, hogy mikor ő akarta Remiliát megnézni, én kapjak büntetést! Csatlakoztam egy démonűző klánhoz, de azt elpusztították, Azóta egyedül járok. Egy elég erős erőt éreztem magyam körül. Ez egy démon! Legalábbis valamennyire az! Kiugrottam és egy szőke hajú, sárga szemű, kristályszárnyű lányt láttam meg szakadt ruhában. Meg akartam ütni, de egyből megfogta a kezem.

- Mi van?

- Ki vagy te?

- Rossz a kérdés - mosolyodott el gúnyosan.

- Mi vagy te?

- Vámpír - válaszolt. Mi?! Valamennyire biztos, hogy démon! Lehet, nem is tudja? - Mit keres egy kislány errefelé?

- Egyedül járok. Elszöktem otthonról 5 éve, akkor csatlakoztam egy démonűző klánhoz, csak azt elpusztítoták. Két éve egyedül járok.

- Én is egyedül vagyok nyugodj meg. Csatlakozol hozzám?

- Persze - mosolyogtam, mire együtt mentünk tovább.

- Milyen évet írunk amúgy?

- 2010.

- 2010?! Olyan sokáig a vulkánban aludtam? Pfuuu, Remilia ezért megfizetsz!

- Pont Remiliának hívják a vezetőnket.

- Milyen Remilia?

- Scarlet. Amúgy Maomy vagyok.

- Flandre. Túl hosszú a Maomy. Szólíthatlak Maonak?

- Persze! És én Flannak?

- Egy ember hívhat csak úgy. Megyünk és megöljük Remiliát.

- Kisasszonyozza már magát amúgy.

- Ne is álmodjon, hogy kisasszonyozni fogom! 

- Miért nem? - kérdeztem.

- Csak.

- Ki ő neked?

- A nővérem - mosolyodott el...*

- Hmm. Ironikus, hogy azóta is azt próbáljuk - sétáltam unalmamban az erdőben. Szembejött velem Emiko.

- Csá, démonűző.

- Csá, démonka. Tudod, hogy te tetted tönkre az életemet?

- Miért is?

- Mikor odajöttél keresztanyámékhoz.

- Nem én tettem tönkre! Akkor ment tönkre, mikor a szüleid meghaltak! Nekem csak akkor, mikor keresztanyádék meghaltak.

- Azóta próbállak megölni téged, mikor odaköltöztél.

- Tégy próbára, hogy meghalnék-e - mondta szúrós szemekkel, mire neki dobtam a tűket. Kikerülte, de gyorsan a háta mögött teremtem és belerúgtam a hátába amitől a földre rogyott. Ott is megrúgtam......... Majd még egyszer.......... Majd még egyszer......... És többször.

- Nem érsz semmit, ha nincs veled senki sem - rúgtam bele egy utolsót, majd elmentem.

*Flandre szemszöge*

- Vajon mit csinálhat itt Kurumi? - kérdeztem magamtól hangosan, az erdőben sétálva.

- Unatkozik? - kérdezte valaki mögöttem, mire megfordultam. Nem állt ott senki sem. Mikor visszafordultam, Kurumi gonosz, kissé szadista mosolyával találtam szembe magam, amitől megugrottam kicsit.

- Ilyet ne csinálj még egyszer! - fújtam ki magam, mire gonoszul felnevetett.

- Mindegy. Válaszoltam. Unatkozok, azért vagyok itt. De nyugi, nem maradok sokáig. Már megyek el.

- Hová?

- El Shalenből. Minden merre. Viszont - szegezte a nyakamhoz a pisztolyát, mire nyeltem egyet. Hiába vagyok erős, Kurumi mellett valamiért nem érzem magam annak. Mi ez az érzés? - Nem szeretném, ha kikotyognád, hogy itt voltam és hogy élek.

- Nem fogom - ráztam meg a fejem, mire egy másik kéz megragadta hátulról a nyakam. Kissé hátra néztem és egy kéz jött ki a földből. Mi a...?! Kurumi erősebben nyomta nekem a fegyverét.

- Nyugi, ez az én támadásom - mondta. Ez engem nem nyugtat meg! - Senkinek nem szólhatsz! Sem a nővérednek, sem a démonűző barátodnak, sem senkinek. Ne feledd, hogy mindent tudok rólatok! Ne játssz a tűzzel, világos Flan?

- Nem fogok.

- Akkor jó - mosolyodott el, és elvette a fegyvert a nyakamtól és hátrább állt. A kéz is elengedett, mire megsimítottam a nyakamon. - Nem szólni!

- Nem áll szándékomban - ráztam a fejem.

- Szia, Flan!

- Csá - köszöntem, mire utoljára intett egyet.

- Aleph! - mondta.

A fejéhez rakta a pisztolyt és elsütötte. Egyből el is tűnt. Ahogy elment hirtelen éreztem egy hatalmas erő távozását. E-e-ez.......... Kurumi volt?!