Sziasztok! Itt az új rész, amin sokat dolgoztam. Ennek az eleje maga egy visszaemlékezés. Remélem tetszeni fog! :*
*Vörös hold napjáig 6 nap van hátra*
*Remilia szemszöge*
*500 évvel ezelőtt.........
A nevem Remilia Scarlet. A Cror nevű bolygónak Enstey nevű városában élek még négy személlyel. Elsőnek is apámmal és anyámmal. Ők mind a ketten gyűlölnek és az őszintét megvallva ez az érzés kölcsönös, valamint emberek. És még a két húgommal, Flandréval és Yumival élek. Flandre gyerekes lány, őt szeretem és óvom. Yumi erős, habár neki erről fogalma sincs, és ő bár Flandréval jóba van, én utálom. Persze mutatom, hogy jóba vagyok vele, de az hazugság. Hogy miért? Ok az van. Például neki sosem kellett egy estét egy rohadt kőszobában tölteni, az meg már csak hab a tortán, hogy szárnnyal született. Azt elfelejtettem megemlíteni, hogy vámpírok vagyunk? Előfordul. Mi vagyunk hárman a Scarlet Sisters, illetve nemsokára csak ketten maradunk. Egy 13 és egy 8 éves vámpírnak egyforma fajú szülők nélkül nehéz boldogulni, kivéve ha az nem én, illetve Flandre vagyunk. Az 5 éves Yumi közel s távol nem érdekel, meg is halhat felőlem. Én Flandréért már sokat vállaltam. Hamar fel kellett nőnöm, hogy neki ne kelljen. 3 évesen láttam vörös holdat elsőnek. Azt hittem, hogy ez csak egyszeri, de mikor Flan megszületett, újra láttam. Akkor nőtt ki a szárnyam. Persze, innentől már Flandre magának is akar szárnyat, de ez elvileg csak a 2. vörös holdnál nő ki. Én meg azt sem akarom, hogy vörös holdat lásson. Akkoriban még mosolyogtam néha, de ez egyszer megszűnt. Mikor Yumi megszületett és megláttam, soha többet nem mosolyogtam. Oké vannak kivételek. De olyan nincs, hogy valaki vámpír és kristályszárnnyal szülessen. Megnéztem az erejét. Nagy volt már akkor is. 5 évet kellett Yumival töltenem, de ennek vége. Nem fogom megvárni míg vörös holdat lát, és megöl minket. Nem hagyom, hogy Flandrét bántsa. Miközben a múlton merengtem valaki a hátamra ugrott.
- Remi!! - kiáltotta a fülembe Flandre - Hol jársz?
- Messze messze.
- Ééééééés jössz majd?
- Hová?
- Játszani. Tudod. A rétre. Alapból alig látszik a nap.
- Nem lehet.
- Miért? - kérdezte szomorúan.
- Flan én nem szoktam játszani.
- Kár. Olyan jó lenne.
- Figyelj. Mikor a múltkor elmentem valahová, ezt hoztam neked - adtam oda neki egy üveget - Valami vámpíros dolog, vagy micsoda.
- Úúúúúúú köszi! - mosolygott.
- Amúgy - néztem rá - , ha egy olyan dolgot tennék, ami neked rosszul esne, haragudnál rám?
- Remilia. Egy ideig biztosan. De a nővérem vagy. Sosem tudnék rád ezer évig hargudni. Veled szenvedek egy hülye szobában évek óta. Egymást becézgetjük állandóan. Oké Yumi más. Vele is nagyon jóban vagyok, de nem töltök vele estéket és nem becézem Yu-nak vagy Yui-nak. Akit szeretünk nem tudunk sokáig haragudni rá - mosolygott, mire megpaskoltam a fejét.
- Lám lám. Nem érdekel a bájcseverészésetek, de közlöm, hogy vár a kőszoba.
- Mit akarsz Liza? - kérdeztem anyát. Az már régen rossz ha a nevén szólítjuk az egyik szülőnket. Flandre mögém állt.
- Közöd? - válaszolt kérdéssel, majd meglátta a vörös szememet - Hahaha. Mit is tehetne két ilyen kölyök vámpír ellenem? Az egyiknek még szárnya sincs.
- Lehet, hogy fiatalok vagyunk, de erősek.
- Jót nevettem. Valamint Flandre, neked külön büntetés jár - ragadta meg a húgom karját.
- Ne merd bántani! - húztam vissza Liza karját fenyegetően nyugodt hangnemben. Pár pillanatig állta a tekintetemet, majd kissé elfordította a fejét és haátrarúgott. Nem mondom azt, hogy nem éreztem meg, de nem fájt nagyon. Azért a szám kicsit vérzett, mert arcra célzott. Mikor rúgott, Flan a legtávolabbi falhoz szaladt.
- Kis taknyos. Mit képzelsz?! - ordibálta.
- Megvédem a húgomat.
- Hogy mit csin - kezdte.
- Mama - szólt az ajtó felől egy hang. Yumit láttuk meg. Liza egyből odaszaladt hozzá, és babusgatni kezdte. Azért khm.... Yumi is vámpír és ez egy kicsit ciki helyzet. Persze őt ez nem zavarja kicsit sem. Hozzá van szokva. Azért hozzám képes 200-as ereje van. Az nagyon nagy. Nemsokára Yumi és Liza kimentek. Flan egyből oda szaladt hozzám.
- Nem kellett volna megvédened! - szabadkozott.
- Kaptam már külön büntetést. Te ne akarj. - álltam fel.
- Hová mész?
- Csak sétálni egyet. Majd jövök.
*Este 11*
A Nap lement, a Hold feljött, mindenki alszik. Erre vártam. Erre vártam 5 éve. Csendben kimentem a kőszobából. Felsétáltam a lépcsőn majd megálltam Yumi szobája előtt. Bekopogtam, és úgy fél perc múlva kinyílt az ajtó.
- Mi az Remilia? - kérdezte.
- Gyere velem. Elkísérlek valahová - mondtam és elindultam. Jó testvér módjára követett. Pedig gőze sem volt róla, hogy ez a végzete. Megölöm. Bármi is történjék. Utáljon mindenki, vessenek meg, de meg kell tennem. Felrepültem majd egy ponton megálltam. Éreztem ahogy ő is megáll. A spirális kör a hátam mögött megjelent, a szemem vörösre váltott, a kezemben megjelent a lándzsa. Megfordultam, és az ő ijedt tekintetével találtam szembe magam.
- Mi ez az egész?
- Yumi. Te veszélyes vagy. Szárnnyal születtél. A vámpírtanács felkért arra, hogy lépj be hozzájuk. Csak nem képzelted azt, hogy én azt hagynám?
- Remilia. Testvérek vagyunk. Nem teheted ezt könyörgöm!
- Sajnálom. De nem téged. Hanem azt, aki viszont haragudni fog rám. Flant sajnálom egyedül - mondtam majd nekihajítottam a lándzsát. Elkezdtünk harcolni. Láttam, hogy nem tudja mire vélni azt amit csinálok. Fapofával, rideg tekintettel támadtam rá. Tudtam, hogy nem lesz ilyen könnyű. De nem a harc, hanem az, hogy más ne tudja meg azt, hogy mit tervezek.
- Yumi? - kérdezte lentről Flandre. Én ezt kihasználva lerúgtam Yumit a földre, majd a lándzsát beléhajítottam. Meghalt. Megöltem a saját húgomat. Lerepültem, majd befelé indultam, de még megálltam egyszer.
- Sajnálom - mondtam Flandrénak, aki még mindig Yumi holttestét nézte.
- Mit tettél? - kérdezte halkan, remegő hanggal.
- Saj...
- Miért tetted?! - kérdezte hozzám fordulva.
- Túl erős volt. Meg kellett tennem, hogy megvédjelek téged.
- Megvédeni?! úgy, hogy megölöd a húgunkat?!
- Flan értsd meg - kezdtem.
- Ne! Ne hívj így. Elvesztetted ezt a jelentőséget, hogy így nevezz.
- Nem volt más választásom.
- Mindig van más választás - mondta majd berohant...*
Miközben repültem a vulkán felé, ez az emlék járt át végig a fejemben. Ránéztem a kezemre. Mindig van más választás. Lehet, hogy igaza volt. A kezemre egy vércsepp esett. A vámpírok vért sírnak általában. Ezért nem szoktunk sírni. Begyorsítottam és úgy 5 perc múlva ott is voltam.
- Flandre! - kiáltottam be.
- Igen? - kérdezte 4(!!!) Flandre.
- He?
- Bocsi. Lányok csináljátok azt amit eddig is - jött oda az igazi Flandre - Igen?
-Gyere velem!
- Hová?
- Megölni Yumit.
- Hogyan?
- El kell pusztítani azt a bolygót két nagyon erős embernek, amelyiken meghalt.
- Remilia mi ott születtünk! Cror bolygóján születtünk! Képes lennél az összes gyerekkori emlékeinket feláldozni azért, hogy meghaljon?
- Nincs más választásom!
- Mindig van más választás!
- Oké! Sajnálom! Sajnálom, hogy megöltem! Lehet, hogy akkor tényleg volt más választásom! De most nincs! Nem tehetek mást Flan! Meg kell ölnöm, vagy Honuékon, vagy Maon, vagy netán rajtad áll bosszút! Nem tehetek mást! Most nincs más választásom! - vágtam a képébe. Láttam rajta amint elgondolkozik, majd végül megszólalt.
- A brantba veled! - mondta majd csettintett egyet és a klónok eltűntek - Mao elmentem!
- Okeyy - mondta majd lefeküdt a földre.......aludni?
- Ezt szokta csinálni hagyjad - legyintett majd kifelé indult - Remélem tudod, hogy a gyerekkori emlékeinket tünteted el, és millió szellemet ölsz meg.
- Tudom.
- Látszik nem annyira zavar.
- Zavart valaha valami is? - kérdeztem cinikusan majd felszálltunk.
- Igaz. Honnan jöttél rá, hogy hogyan kell megölni?
- Reimu mondta.
- Nem tudom mi lenne a rosszabb neked. Az, ha bezárnának a zenéjükkel egy szobába és a kulcsot eldobnák, vagy az, ha most közölnék veled valamit.
- Egész jók amúgy. Ezek szerint csak azt amit én adtam nekik nem tudják, mert amit ők írtak egész jól eljátszották.
- Akkor a második lenne a rosszabb - mondta.
- Az mi?
- Nem kellett volna Reimuékat helyretenned hozzá, hogy rájöjj arra, amit akarsz.
- Hogy érted?
- Tudtam, hogy hogyan kell szellemet ölni.
- Miért nem mondtad? - kérdeztem felháborodva, majd beléptünk egy helyátviteli kapun, amely Crorba vezet.
- Nem állt szándékomban bolygót robbantani. Ahogy most sem áll.
- Mi is lenne.
- Még megvan - közölte pár perc elteltével.
- Micsoda?
- Az üveg - mosolyodott el halványan.
- Amit adtam?
- Igen. Akkor adtad oda amikor Yumit megölted, illetve azon a napon. Utána 495 évig aludtam így nem volt időm használni, bármi is az.
- Az a legviccesebb, hogy én sem tudom mi az - nevettem el magam kínosan.
- Ne hogy azt hidd, hogy én tudom. Itt vagyunk. Tényleg ezt akarod csinálni? - kérdezte az utolsó szálba is belekapaszkodva, hogy ne kelljen neki is megtennie.
- Teljes mértékben - mondtam majd átléptem a kapun.
Cror. Nem sokat változott, mióta elmentünk innen. Ahogy lenéztem itt ott még vérfoltok voltak. Ezek szerint már nem csak emberek élnek itt. Vérfarkasok, vámpírok, varázslók. Betelepedtek. Ahogy Enstey fölé értünk újra előjöttek az emlékek, de ezúttal minden. Yumi meggyilkolása, vörös hold, Flandre tette, a közös harcunk. Egész Enstey szürke volt. A Nap szinte nem is létezett. A gyerekek nem játszottak, hanem verekedtek folyamatosan, de ez nem olyan volt, mint a többi. Életre-halálra ment.
- Hát ez szomorú - szállt le Flandre.
- Az - mondtam. A következő pillanatban Flannak egy kisgyerek szaladt neki. Alig volt rajta valami, teljesen hideg volt. A húgom odaadta a kis blézerét mire a kisgyerek elszaladt. Kérdőn néztem Flandréra.
- Szociálisan érzékeny vagyok nah! - mondta mire felnevettem és tovább sétáltunk. Néhányan bujdostak, néhányan harcoltak. Nem sokan foglalkoztak velünk, átnéztek rajtunk. Pár vérfarkas elénk állt vicsorogva. Vörös lett a szemem, Flandréból pedig négy lett. Mind a kettőnknél megjelent a spirális kör, mire elfutottak.
- Tekintély - jelentettem ki majd egy ház elé értünk. Bementünk. Az emlékek csak úgy jöttek maguktól, mikor az ismert kőszobába mentünk. Őszintén szólva már már a sírás kerülgetett. 13 évig be voltunk zárva folyamatosan. Nemsokára kimentünk majd felszálltunk.
- Ez ijesztő - nézett le az egész városra Flandre mire bólintottam.
- Kezdhetjük?
- Igen - mondta ki nehézkesen. Mind az ötünk kezében egy nagy gömb kezdett el formálódni. Mikor eggyé váltak nagyon nagy lett. Éppen dobtuk volna le mikor megállítottak.
- Nem tehetitek meg! - kiáltotta előttünk Hatsumi.
- Hatsumi ebbe ne avatkozz bele - mondtam.
- De bele fogok! Jogom van!
- Nincs Hatsumi - mondta Flandre.
- De van! Én is meghalok ha felrobbantjátok ezt a bolygót! - kiáltotta sírva mire kissé ledermedtem. Hatsumi a barátom. De attól még meg kéne tennem - Valamint eltűnnének az összes ide kötött emlékeitek!
- Az enyémnek a fele - mondta Flandre - De ide kötődik a legtöbb. Nem tudnám miért harcolunk. Nem emlékeznék a közös időkre.
- Nem tehetitek meg! Remilia! Légy észnél! Nem teheted!
- Honnan tudsz erről? - kérdeztem.
- Ritkán látlak sírni - mondta mire elkaptam a fejem.
- Csak egy emlék villant be akkor és az is csak egy csepp volt semmi több - motyogtam.
- Követtelek és hallottam mit műveltek. És nem! Nem szóltam Yuminak erről az egészről!
- De nekem innen minden emlék rossz!
- Tényleg? - kérdezte Hatsumi csípőre rakva a kezét - Itt születtél! Itt született a húgod! Itt ismertél meg! Lehet, hogy egy nyamvadt, büdös, kurva kőszobában éltél itt, de gondolj bele. Valaki midnig melletted volt. És ez a valaki Flandre! Mindig kiálltatok egymásért! Ha törlöd ezt a bolygót, mindent ami ideköt elfeledsz! Az összes közös emlékeiteket!
Pár percig gondolkoztam majd a fejemben létrehoztam egy pro és kontra listát. Ha nem robbantom fel a bolygót pro megmaradnak az emlékeim, kontra Yumi nem hal meg. Pro Flandrét nem rángatom egy ilyen tettbe és Hatsumit nem ölöm meg, kontra öööööööö jó kérdés. Tényleg nem kéne megtennünk.
- Nem - ráztam meg a fejem - Nem tehetem meg. Nem pusztíthatom el ezt a helyet.
- Látszik, hogy mindig bölcs voltál, Remilia - mondta Hatsumi - Nekem viszont mennem kell, mielőtt még Yumi gyanút fogna. Viszlát.
Elindultunk mind a ketten hazafelé. Mikor hazamentem ledőltem az ágyba és úgy két perc múlva el is aludtam.
